A megtisztulás útja is - Interjú Jakubinyi György érsekkel

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek tartja a Szatmári Egyházmegye papjainak lelkigyakorlatát - erről, de az elöljáró követésének fontosságáról, a találkozás szükségességéről is beszélgettünk.

A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjain kívül három kaposvári egyházmegyés vendégpap és a zalatnai plébános, érseki titkár is részt vesz az augusztus 31. és szeptember 3-a között zajló papi lelkigyakorlaton, amelyet Exc. és Ft. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek vezet.

Interjúnk a második napon készült az érsekkel, akit arra kértünk, adjon betekintést a lelkigyakorlat menetébe:

Érsek úr, hogyan építette fel papjainknak a lelkigyakorlatot, miről beszél nekik, melyek a lelkigyakorlat sarokpontjai?

Exc. és Ft. Jakubinyi György: A lelkigyakorlatok hivatalos feltalálója Loyolai Szent Ignác. A Manrézába elvonulva megtapasztalta, hogy amikor jó elhatározás születik benne, akkor jó a lelkiismerete, amikor pedig zavaros, akkor nyugtalan. Leszűrte a következtetéseket, ő maga átélte a lélek változását az Istenkeresés közben. Összegezte a tapasztalatait és megírta lelkigyakorlatos könyvét, ami alapvető és világhírű. Ezt később egyéni lelkigyakorlatokon adta át társainak, ők pedig tovább. Ennek nyomán kiderült, hogy olyan nagy igény van a lelkigyakorlatra, hogy nincsen annyi jezsuita. Akkor alakultak ki az úgynevezett csoportos, vagy prédikált lelkigyakorlatok - egy csoport vesz részt és egy lelki atya áll a rendelkezésre az előadásokra és az egyéni megbeszélésekre. Ezt a típusú lelkigyakorlatot az Anyaszentegyház intézményesítette és szemináriumokban, szerzetesrendekben, kolostorokban időnként kötelező megtartani. Így van az egyházmegyékben is, az egyetemes egyházjog is kívánja, hogy az újmisés pap az első éveiben rendszerességgel, később pedig legalább három-, vagy ötévenként vegyen részt sajátos papi lelkigyakorlaton, amely legalább három napból áll. Ezért itt is hétfő este kezdtük és csütörtök délben végződik, tehát grosso-modo megvan a három nap. Ezt olyan komolyan veszi az egyházmegyék vezetősége, hogy a papoknak igazolást kell felmutatni, hogy részt vettek lelkigyakorlaton. A Gyulafehérvári Egyházmegyében kétszer is, a nyár elején és a nyár végén felkínálják a papoknak a lehetőséget. Ha akarják, akkor az egyházmegyében vesznek részt, de sokan járnak közös lelkiségi lelkigyakorlatra Felvidékre, Magyarországra, vagy épp Erdélyben valahova. A lényeg az, hogy vegyen részt lelkigyakorlaton.

Szent Ignác, a lelkigyakorlatát négy hétre tervezte, de a harminc napos lelkigyakorlatot a jezsuiták is, egy életben talán kétszer szokták elvégezni: amikor a fogadalomra készülnek, és az örökfogadalom előtt megint. A lelkigyakorlat az alapvető igazságokkal kezdődik: Isten, megváltás, a bűn, a bűnbánat, kiengesztelődés. Vehetjük úgy is, hogy a keresztény aszkétika, az életszentségre törekvés három fokozatból áll: a bűnbánat útja, a megvilágosodás útja és az egyesülés útja. Ezt úgy osztják be, hogy a három napon át kezdetben a bűnbánatról, az alapokról van szó, a második napon mindenki elvégzi a szentgyónását - hiszen az hozzá tartozik a lelkigyakorlathoz -, és utána az építkezés a jövőre, a krisztuskövetés a gyakorlati papi életben. Ez történik itt, Erdődhegyen is. Természetesen a három elmélkedésen, a szentmisén és a közös zsolozsmán kívül esténként, nem kötelező programként, a napot befejező kompletórium előtt legalább egyórás megbeszélés van, ahol a paptestvérek közösségben, a lelkigyakorlatos atya vezetésével kérdéseket tehetnek fel a gyakorlati, papi életből, és azokat megbeszéljük. Erre azért van szükség, mert a csoportos lelkigyakorlatokon nehéz úgy beszélni, hogy az mindenkinek mondjon valamit, ezért sokszor általánosságban maradunk, de az ilyen megbeszélések segíthetnek. Utána lehetőség van, hogy minden paptestvér akár a moderátor atyához, akár a tapasztalt idősebb paptestvérhez - akiben megbízik - elmehet, és tanácsot kérhet. A jelenlegi lelkigyakorlatra is azt mondhatom, hogy klasszikus, úgy folyik le, mint a többi, szenzációt nem keresünk, és mindenhol a helyi viszonyokhoz is alkalmazkodunk.

Ha jól érzem, egy megtisztulási utat is kínál a lelkigyakorlat, és ami számomra érdekes - bár lehet, hogy ez is többé-kevévbé bevett gyakorlat -, hogy vannak az említett beszélgetések, amikor el tudják mondani gondolataikat, kétségeiket, tanácsot tudnak kérni. Mennyire nyílnak meg ilyenkor a papok és mennyire válik ez igazán őszintévé?

Exc. és Ft. Jakubinyi György: Sok függ az embertől és a műfajtól is. A karizmatikus megújulási mozgalmakban divat az úgynevezett önkitárulkozás, vagy tanúságtétel, amikor még a bűneiket is bevallják. Ez sok embert visszariaszt az ilyen közösségi megbeszélésektől. Itt nem erről van szó, a gyakorlati lelkipásztori élet nehézségeit vetik fel, amiről a paptestvér úgy gondolja, hogy másoknak is hasznára válhat. Ha olyan ügye van, amiről úgy gondolja, hogy nem tartozik másokra, akkor azt a moderátorral, vagy a lelki atyával négyszemközt beszéli meg és úgy keresi az utat.

Nem várhatjuk azt, hogy a Jóisten magánkinyilatkoztatást adjon nekünk, másodlagos okokkal dolgozik a gondviselés. Ez azt jelenti, hogy az Anyaszentegyházban a Jóisten, az akaratát az elöljárók útján közli velünk. Hitnek a kérdése, hogy a paptestvér lássa be és fogadja el, hogy nem az a szenzációs és jó módszer a lelkipásztorkodásban, amit ő jónak lát, hanem az, amiről az elöljárói úgy ítélik, hogy megfelelő. Nem szabad akkor sem csalódnia, vagy belső emigrációba vonulnia, ha úgy érzi, hogy a tehetségét nem ismerik fel, nem használják ki eléggé. Hiszen nem az egyén dönti el azt, hogy hol alkalmas, hanem az elöljáró dönti el, és azt nekünk el kell fogadni. Ezért középkori aszkétikus elv is volt mindig, és ezt hangsúlyozták a szent papok, hogy a papság "acises bene ordinata" vagyis jól elrendezett harcél, hadsereg, ahol nem a katona dönti el, hogy melyik a jó fogás a harcban, hanem a felettese adja ki a parancsot és ő végrehajtja.

Ez mindig benne van a lelkigyakorlatban, de a II. Vatikáni Zsinat után mindig kihangsúlyozzák, hogy az elöljáró, a döntéseit meg kell, hogy beszélje azzal, akit érint a döntés, hogy azt érthetővé tegye. Így van ez a papi áthelyezéseknél is.

Végül egy kevésbé a lelkigyakorlatra, inkább az együttlétre vonatkozó kérdés: fontosak, sokat adhatnak az ilyen találkozások a teológiáról is megismert testvérekkel?

Akik 1992 után végeztek, azokat már nem tanítottam, mert 1990-től segédpüspök voltam, 1994-től érsek vagyok, de minden évben egyszer - függetlenül attól, hogy milyen egyházmegyés a kispap -, elhívom négyszemközti beszélgetésre egy félórára, mindig februárban, az első félévi vizsgák után. Ez hat év alatt hat ilyen alkalom. Azért teszem, mert 52 évvel ezelőtt, amikor Gyulafehérvárra mentem - 17 évesen már érettségiztem, csak 11 osztályt végeztünk akkor -, Márton püspök úr, függetlenül attól, hogy milyen egyházmegyés volt a kispap, egy évben egyszer mindenkit hivatott négyszemközti beszélgetésre. Amikor oda érkeztem, 1963-ban, többször volt már súlyos állapotban - a hat év börtön és a tíz év kényszerlakhely megviselte -, és kímélni akarták. Csak az erdélyi egyházmegyés kispapokat fogadta. Amikor ötödéves lettem és - Szatmári Egyházmegyés diákként, Sipos kormányzó úr ajánlólevele alapján - szubdiakónussá szentelt, hivatta a más egyházmegyéseket is, és így kezdte a beszélgetést: "Fiam, főtisztelendő ordináriusod megbízásából most beszélgessünk el a hivatásodról, van-e valamilyen nehézséged s egyéb?" És amikor a püspök úr rátért, "most mondd el őszintén, fiam, azt is, hogy az öt év alatt, itt Fehérváron volt-e valami, ami bántott téged, vagy zavart? Őszintén mondd meg...", azt mondtam neki, hogy: "Püspök úr, csak egy dolog esett rosszul az öt év alatt, hogy öt évet kellett várnom, mint szatmári kispap ahhoz, hogy bejussak a püspökhöz." Hát, nagyon elszomorodott... Én voltam a naiv, de hát őszinteséget kért. És azt mondta, hogy "fiam, lásd be, hogy a püspök már beteg és megöregedett, és már nem bírja úgy, mint régen és ezért volt." Ezt nagyon megbántam, de így volt... S aztán, amikor magam is püspök lettem, minden egyházmegyést hivattam, hogy ne legyen olyan élménye a más egyházmegyéseknek, mint nekem.